Először is fontos leszögezni: bármelyik országnak a külföldre exportált ország-imázsa különbözni fog az ott megtapasztalható hétköznapi élettől.
Úgy is mondhatnám, ez olyan, mint egy multivitamin: mesterségesen lesz összesűrítve, összekondenzálva minden jó, csak éppen természetes közegében az úgy, olyan sűrűségben és összetételben nem fog előfordulni soha.

Engem nagyon érdekel a japán kalligráfia, tetszik a hagyományos építészetük, szeretem a mangákat, animéket, haikukat, hagyományos japán ukiyo-e festészetet, origamit, érdekel a teaszertartás, tetszenek a zen kertek, és még sorolhatnám. Ott van még japán kultúraként a szumó, a nó színház, a karuta stb.
Ám egy átlag japán ezekhez nem fog érteni, nem fogja érdekelni, vagy maximum ezekből egy-kettő (még az animék sem, a japánok többsége felnőve már nem néz, de erről majd máskor írok bővebben).
Egy átlagos japán iskolás lány például semmiben nem különbözik bármelyik másik országban élő hasonló korú, tipikus lánytól: érdekli a divat, a fiúk, próbál fogyókúrázni, és a barátnőivel pletykál, nevetgél, shoppingol. Ha foglalkozik is a saját kultúrája hagyományaival, akkor is csak néhánnyal, nem ilyen mennyiségben.

Ugyanúgy, ahogy nálunk sem tud minden magyar néptáncolni, matyó hímzéssel hímezni, gulyást főzni, nyereg alatt puhítani a húst, és még sorolhatnám. Ezek csak a turisztikai irodáknak a színes reklámjaik.
Egyszer beszélgettem egy Magyarországon élő japánnal, akit az ősmagyar kultúra vonzott ide. Érdekes volt megfigyelni ezt a fordított helyzetet: bevallotta, hogy kicsit csalódott, mert a mindennapok egyáltalán nem olyan vadregényesek itt, mint a legendás ősmagyar életmód.

A távoli mindig sokkal egzotikusabb, mint amibe beleszülettünk. :)

Amíg az ember túl közelről néz valamit, illetve nem tudja semmihez sem viszonyítani, addig nem fogja meglátni azt igaz valójában. Így vagyunk a saját kultúránkkal is.
Nekem is Japánba kellett kimennem ahhoz, hogy letisztuljon, mit szeretek az otthonomból, mitől érzem azt otthon(os)nak, mitől lesz az sajátságosan magyar.
Nem a csárdás, nem a hortobágyi húsos palacsinta, nem a gémeskút, nem a hátranyilazás -- nekem sokkal inkább a lecsó, a paprikás krumpli, a zsíroskenyér, a szalonnasütés; a kisboltok; a panelházak és játszótereik (igen, én szeretem ezeket); a villamos; hogy tudom, mit lehet kapni a boltban, és mit hol találni a polcon; az, hogy ha valahol sorban állunk, előfordul, hogy barátságosan szóba elegyednek az idegenek is egymással; az, hogy szinte mindenki látta és szereti a Macskafogót (és tud belőle idézni) és a Bud Spencer - Terence Hill filmeket; karácsonykor a fenyőfa, szaloncukor és csillagszóró illatának egyvelege; a sok remek magyar író (pl. Szabó Magda, Fehér Klára, Németh László, Örkény, Karinthy, Moldova); nyáron a strandon a lángos, a hekk és a sült kolbász összekeveredő illata; és igazából még mindig sok minden megfoghatatlan homályban leledzik számomra is, és csak valószínűleg akkor derülne rájuk fény, ha megint hosszabb ideig külföldön lennék.

Még egy dolgot elmesélek ehhez adalékként; sokat tanultam Magyarországon élő külföldiektől is a saját kultúrámról. Egy volt német kollégám például azt mondta, hogy többek között azt szereti bennünk, hogy ha mi megkérdezzük, hogy van a másik, akkor azt mindig komolyan gondoljuk (legalábbis sokkal komolyabban, mint az angol anyanyelvűek, akinél a "how are you" puszta köszönéssé alakult). És szerette a humorunkat is.

 A japán hétköznapok is eléggé -- hétköznapiak. Valóban. De abban is meg lehet találni az otthonosat. Van, ami meg onnan hiányzik. Például (most így a teljesség igénye nélkül) a nagyon kényelmes praktikus bicikli, amivel bevásárolni jártam; a nagyon enyhén grapefruit ízű ásványvíz, amiből akármennyit meg tudtam inni; a tatamis szobáim; a 100 yenes bolt; a karaoke; a kis kapszula automaták; az udvarias kőművesek; a halál pontos szerelők; a yakisoba-szendvics; hogy mindenki vagy tökéletesen békén hagyott, vagy nagyon kedvesen, barátságosan közelített felém; a kis aranyos szentélyek mindenfelé; a csodálatos parkok és kastélyok; purikura; és még sorolhatnám.

Itthon meg ezek nincsenek.
Ha az ember valahol otthonra lelt, és eljött onnan, egyszerre lett tőle több is és kevesebb is. Kevesebb, mert ott hagyta lelke egy darabját, de több is, mert sok kedves emlékkel gyarapodott. Így jártam én is. Ezek lettek az én japán hétköznapjaim.
Magyarországon ezeket nem tudom reprodukálni. Ezért helyette újra körülveszem magam mindazzal, ami korábban is elvarázsolt a japán kultúrából.

A falamon festett kalligráfiák vannak, az asztalomon maneki neko, Totoro és egy régi japán tanáromtól kapott ukiyo-e festmény áll, az asztali tolltartómon pedig kokeshi gésa baba díszeleg.

Van rizspapír napernyőm, sok japán témájú könyvem (regények, tankönyvek, útikönyvek), mangáim, japán kendőm, kimonóm, legyezőm.

Egy másik falra meg anime szereplőkről kinyomtatott képeket ragasztgattam ki.
Szeretem ezeket a szimbólumokat, elvarázsolnak, megnyugtatnak.

Úgy hívom ezt, hogy "sárkányt röptetek": a testem itt van a földön, de a lelkem messze repül, biztonságban, mert a fonal azért mégis csak a földre köt -- de hála a repülésnek, a hétköznapi szürkeségbe sem veszek bele.