A japán vezetéknevek története

2017. március 09. 13:33 - Aoi Hato

(Ez az írásom a Magyar-Japán Baráti Társaság (MJBT) "Kizuna" című folyóiratában jelent meg, e hónapban, de beleegyeztek, hogy ide is kitegyem. A japán nevek átírása itt a magyar kiejtés szerint történt.)

Kis Erdő, Folyótorkolat, Magas Híd, Fenyőfa Töve... Ha azt mondom, hogy ezek emberek személynevei, akkor sokaknak valószínűleg inkább az indiánok jutnak eszükbe, semmint a Távol-Kelet.
Ám a fent említett példák mind gyakori japán vezetéknevek – Kobajasi, Kavagucsi, Takahasi és Macumoto – fordításai.

A japán vezetéknevek kialakulása merőben különbözik az őt környező országok szokásától, Kínában például már 3000 éve léteznek vezetéknevek, míg a felkelő nap országában ez mindössze alig több, mint 100 éves hagyomány.
Ami szintén eltér, hogy míg Kínában csak párezer családnév ismert – és ez az egymilliárd számú lakosra levetítve igen csak csekély szám –, addig Koreában még annyi sem: kevesebb, mint 300. Ezzel szemben Japánban egyes becslések szerint ezer emberre jut egy vezetéknév.

A japánok nagy része sokáig nem rendelkezett családnévvel, a nemesi származásúakat leszámítva.
Ezt 1587-ben egy törvény kifejezetten megtiltotta minden, nem szamuráj-származású lakosnak; odáig nem vették ezt annyira szigorúan.
De onnantól olyan kiváltságnak számított ez, hogy a XIX. században volt olyan daimjó (vidéki feudális hadúr), aki pénzért árult vezetéknevet az arra nem jogosultaknak.
Persze ha egy falun belül több közembert is ugyanazon az utónéven hívtak, akkor azért valahogy próbálták megkülönböztetni őket. Emiatt nem hivatalosan hozzábiggyesztettek valamilyen jelzőt a nevük mellé, pl. az apjuk nevét, a mesterségüket, vagy szülőhelyüket, de ez nem volt formálisan elismerve.

A Meidzsi-restauráció alatt viszont többek között ezt is megváltoztatták: 1898-ban egy rendeletben kifejezetten kötelezték a lakosságot, hogy onnantól minden családnak legyen vezetékneve is, hogy a társadalom minden tagját be tudják regisztrálni egy központi adatbázisba.

Voltak, akik az addig is nem hivatalosan használt megkülönböztető jelzőt, pl. az apjuk nevét választották erre a célra; legtöbben papokhoz fordultak, hogy azok találjanak ki megfelelőt, de olyanok is akadtak, akik egyszerűen csak maguktól alkottak egyet. Például úgy, hogy széttekintettek, milyen természeti, környezeti dolgokhoz laknak közel, és arról nevezték el magukat.
De maguk a felkért papok is sokszor ehhez a módszerhez folyamodtak.

Mivel a legtöbb közember földműves volt, nem csoda, hogy annyi családnévben szerepet kapott a „rizsföld” (田) szó, amit vagy „ta”-nak vagy „da”-nak ejtenek.
Például Tanaka (田中 = „rizsföldön”), Hirota (広田 = „széles rizsföld”), Terada (寺田 = „templom-rizsföld”), Haruta (春田 = „tavasz-rizsföld”), Higasida (東田 = „keleti rizsföld”), Isida (石田 = „kő-rizsföld”).

A rizsföldön kívül gyakori visszatérő elem sok más természeti képződmény is, például 川 = „folyó” [kava / gava], 山 = „hegy” [jama], 原 = „mező / föld” [hara / no], 松 = „fenyő” [macu], 沢 = „mocsár” [szava / zava], 杉 = „cédrus” [szugi], 栗 = „gesztenye” [kuri], 竹 = „bambusz” [take / dake].
Ezeket egymással is lehetett kombinálni, pl. 山川 = „hegy + folyó” [Jamakava / Jamagava].

Melléknévvel is egyedibbé tehették, például ha hozzátoldották a „kicsi” (小) vagy „nagy” (大) írásjelét.

Ilyen nevek például a Kohara (小原 = „kis mező), Kojama (小山= „kis hegy”), Ójama (大山 = „nagy hegy”), Ótake / Ódake (大竹 = „nagy bambusz”).
Az égtájak hozzáillesztése is számtalan újabb verziót eredményezett, például Kitagava (北川„északi folyó”), Kitamura (北村 = „északi falu”), Higasida (東田 = „keleti rizsföld”), Minamijama (南山 = „déli hegy”), Nisimacu (西松 = „nyugati fenyő”).

A mai japán vezetékneveknek majdnem 90%-át ilyen elhelyezkedést leíró szavak teszik ki – legyen szó akár természeti elemek alapján betájolt pontról, akár konkrét falvak, városok neveiről.
A maradék nagy része pedig általában szakmák, régi nemzetségek nevei.

A lehetséges kombinációk számát fel sem lehet mérni.
Arról nem is szólva, hogy az írásjegyeknek több kiejtése létezik, ezért ha látunk is egy nevet leírva, nem biztos, hogy első tippre úgy fogjuk kiolvasni, ahogy azt a név használója anyakönyveztette.
Például a „hegy” és „száj/nyílás” kombináció (山口), kiejthető úgy, hogy Jamagucsi, Jagucsi, Jamakucsi és Jamanokucsi.
Ezért az a legbiztosabb, ha az illető szóban is bemutatkozik.

Másik felmerülhető probléma, hogy ha egy névnek csak a kiejtését halljuk, akkor meg az nem biztos, hogy leírva felismerjük az ismerősünk nevét, mivel az összerakható több írásjegy kombinációjával is. Például a Kabuto családnév a következő módokon is ismert: 甲, 兜, 加太, 甲頭, 加部東 és 鹿伏兎.
Ezért mikor egy japán bemutatkozik – hacsak nem ad névjegykártyát –, általában azt is részletezi szóban, hogy mely jegyekkel íródott a neve.

Érdekes jelenség, hogy a névadás iránya másik irányba is működhet: mikor nem azt keresik, hogy hogyan alkossanak tárgyakból személyneveket, hanem személynevekből születnek tárgyak nevei.

Valószínűleg nem annyira köztudott, hogy több világszerte ismert japán márka igazából nem más, mint japán vezetéknevek – legtöbbször az alapítójukról neve.
Például a Suzuki egyike a tíz leggyakoribb családnévnek, ami a „csengő” és „fa” írásjegyeiből tevődik össze. Annyiban különböztetik meg a márkát és az embert, hogy míg egy személy nevét kandzsival írják (鈴木), a márkát katakana szótagírással (スズキ).
Vagy például – még mindig az autóknál maradva – a Mazda csak latin betűkkel leírva Mazda, japánul ez マツダ [Macuda], ami szintén egy gyakori vezetéknév (松田).
Ugyanez a helyzet a Yamahával, Toyotával, Kawasakival, Tamiyával, Hondával is.

Ez mondjuk nem idegen jelenség a magyar nyelvben sem, gondoljunk csak a Szamos marcipánra vagy a Rubik-kockára. Mindössze itthon ez nem olyan ismert tény, hogy ha a Suzuki autóról beszélünk, az náluk olyan, mintha mi például azt mondanánk: Szabó autó.